Miért olyan ijesztő a semmi?

Az milyen, amikor azt mondod, hogy épp "semmitteszel"?  Mert a semmittevés az nálam pl a TV előtt üléssel (punnyadással) egyenlő, plusz szotyizás, plusz egy bögre mézes-citromos tea, plusz felpakolt lábak és pléd. Ez a semmittevés magasiskolája. A kollégiumban tanultam :)

De ma hívogató volt a kint. Hektáros földek, mezők, vagy egy tisztes udvar helyett nekünk egy erkélyünk van. Viszont az erkélyről nézve is végtelenek a felhők, és a levegő illata bár nem sodorja a szalma, vagy az ázott föld illatát, de a telihold innen is szép. Jó lett volna ezt írni, de nem is láttam a Holdat :)) Viszont valahol megbújt a felhők mögött, mert a fénye az magabiztosan átsejlett.
Tehát a hangulat adott volt, leültem az egyik székre, a lábam felpakoltam az erkély korlátjára, a horizonton pedig megjelent a két tangapapucsos lábfejem, és hirtelen visszautaztam az időben kb 10 évet. A tangapapucs élmény ezzel egyenlő. Akkor készítettem el az első fotósorozatomat egy kölcsönkért fényképezőgéppel. A fotósorozat csak egy séta szép és szebb állomásait tartalmazta, és a végén csináltam egy képet a tangapapucsos lábfejemről. Mintegy bizonyítékként, hogy én is OTT voltam. Hogy én fotóztam, az én meglátásom szerint, az én szemszögemből, és az az érzés felejthetetlenül jó volt. Mindaz, amit a fotózás adott nekem eddig. Az az igazi magányos, sétálós felfedezése a világnak. Vagy az embereknek. Ezt nekem mind a tangapapucs jelképezi. Embereket fotózni nem magányos, csöppet sem, de annak meg az a különlegessége, hogy ami szépséget én látok valakiben, azt vajon fotóra tudom-e vinni? Sokszor sikerült már szerintem :)

Na, elmélázgattam a fotózáson és a szabadságon, és a koleszos szép (szép?) időkön, amikor még sokat voltam magányos, és sokat voltam magamban. Csendben. Gondoltam felidézem a csend és az én jelenlétem közösségét. Becsuktam a szemem, kortyoltam egy nagyon a teámból, és próbáltam ellazulni, figyelni a légzésemet, és csendben maradni, és nem gondolkodni.
És tudjátok mi történt? Azt vettem észre, hogy szinte görcsös kényszert érzek, hogy csináljak Valamit, vagy hogy gondoljak Valamire. Bármire. De folytattam. Magamra erőltettem a csendet ismét. Vettem a levegőket, és figyeltem magam. Milyen érdekes volt érezni, ahogy szabadulni próbálok a csendből, ahogy idegenné vált az, ami egykor a legjobb barátom volt. Maradtam még. Beszív, kifúj....és még....És akkor valami történt. Átfordult minden az ellenkezőjébe, nem azt éreztem, hogy ez a Semmi, és megőrülök tőle annyira ijesztő, hogy ez Semmi - hanem azt éreztem, hogy ez maga a világ Gazdagsága. ebben a csendben van benne minden. Átfolyt a szívemen az érzés, és nagyon jól esett. Újra megtaláltam az Én Csendemet, amihez vissza és vissza fogok majd menni, mert rengeteget köszönhetek neki. A múltamban egyes dolgokhoz a bátorságot és a kitartást, és a nyugalmat, akkor mindig tudtam hogy a Csend körülvesz és nem érhet igazi baj. Az érzést, hogy ez az egész csak egy játék. Óriási pillanat, amikor ezt érzi az ember, hogy bármi történhet vele a világon, a lényege az nem tud megsérülni.
Mert valahol annyira felette és mindenen kívül áll az Ő igazi énje. Ez csak a világ - és az élet az valami egészen más. Pillanatok voltak ezek csak az életemből, de most nagyon örülök, hogy ma este sikerült felidéznem őket. A pillanatokat, melyekben örök lehettem. Ha csak egy pillanatra is.