Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy kiben nem csalódtam még, az igazából így fog hangzani: "Kivel kapcsolatban nem csalódtam még magamban?" - és ez komoly. Kb 3-4 éve jöttem rá, hogy a csalódás gyökere mindig én vagyok, mert nem láttam a valóságot, mást hittem a másikról, nem is voltam kíváncsi rá, csak kivetítettem rá azt a képet, amit én akartam látni róla. Akkor tehet Ő arról, hogy nem felel meg a képnek? Nem - ez inkább törvényszerű.....
A legeslegközelebbi emberekkel kapcsolatban a legfájdalmasabb rájönnöm, hogy vetítek rájuk. És általában amit szeretnék elhinni, hogy közel, nagyon közel állunk egymáshoz, hogy szinte olvasunk egymás gondolataiban, hogy megértjük egymást maximálisan stb....hülyeségek.....Aztán a józanodás mindig akkor jön el, ha kiderül, nem ért meg, és hogy nem is vagyunk olyan közel. Illetve, hogy a közelség meghatározása nem ugyanaz mindkét fél részéről.
Tudjátok, van az az embertípus, aki imád beleállni az aurádba :) Olyan közel hajol, amikor beszél hozzád, hogy automatikusan hátrébb állsz egy lépéssel (ha teheted).....fúúj. Na, én ezt a hibát sokszor elkövetem lelkiek terén, beleállok, belemászok a másik lelkivilágába - de volt már fordítva is, hogy más merészkedett be pofátlanul az én legszemélyesebb saját kis lelki kertembe, udvaromba.
Mintha a szomszéd átjönne gereblyézni a diófaleveleket az én kocsibejárómon....nemár!!
Ha tetszik, ha nem (nyilván nem): tiszteletben kell tartani a másik udvarát, illetve csak addig bemenni, ameddig Ő beenged - nem pedig átmászkálni a kerítésen, átbújni a drót alatt. Nem én vagyok ilyen okos, hogy ezt kisütöttem, hanem Müller Péter Jóskönyve (akinek megvan, a 10-es jósjel). Erről szól.....hogy adjuk meg egymásnak a tiszteletet, és tökjó tanács!!!!
