Hogy hol bukom el mindig?! Ott, hogy amikor klappol minden lelkileg és jó passzban vagyok, akkor azt fixálni akarom, elbízom magam, úgy érzem a bölcsek köve már a zsebemben van, és én most már túl vagyok ezeken az emberi (depis, befordulós, marcangolós stb.) dolgokon.....de N E M !!!!
Újra és újra felüti a fejét a gebasz! És én újra és újra úgy reagálódok, hogy letaglóz. Képes vagyok teljesen szétidegelni magam, hogy mé' van ez/az már megint, illetve képes vagyok a teljesn önmegsemmítésig szidalmazni magam, meg hogy én milyen egy ember vagyok.
De.
Itt van példának a tegnap. Az első eset (már amennyire én emlékszem), hogy egy ismét szar szituáció közepén, amikor is megint választhattam volna a jól ismert menekülőutat úgymint : önszapulás, marcangolás, "szívtelen vagyok" és "nem tudok szeretni", és akkor csúszás le a sötétségbe, úgy döntöttem választom a másik utat: "De, tudok szeretni és igenis van szívem". És ez egy érdekes érzés volt. Mert ugyan a szivárvány nem ragyogott fel felettem, nem sütött ki hirtelen a nap, de valami mégiscsak történt. Amit akkor úgy tudtam megfogalmazni, hogy önmagam legyőzése (jelentsen ez bármit is!).
Ma ahogy újragondoltam, valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy kvázi Főnix-feeling :)
Azaz mikor elkapja az embert az az életérzés, hogy oké, történnek dolgok, amiket szarul élek meg, de nem kell elzuhanni a lehetséges lelki szakadék mélyéig, hanem meg lehet állítani a folyamatot, és nem kell a hamvakból újraéledni, lehet ezt egy szárnyveszteség után is éppúgy! Visszagyógyíthatja magát az ember, nem kell elmenni a megsemmisülésig!!
És én megint úgy éreztem, hogy WOW !!! Egy újabb spanyol viasz darabka :)
Ahol már épp van egy kis lelkierőm, megállíthatom a folyamatot, és visszagyógyíthatom!!
Mekkora jó már, nem?
Meg aztán fixálni úgysem lehet semmit (ezért az egyért eléggé haragszom az életre. Igen, tudom, gyerekes vagyok. Nembaj.)
Vannak helyek, ahonnan már nem eshetsz vissza ugyanoda, vagy esetleg kisebb eséllyel esel le.
De LE FOGSZ ESNI :))
Úúúúútálom :D
De talán most már nem fog annyira megviselni.
2010. szeptember 13., hétfő
2010. augusztus 27., péntek
A halálfélelem egy vállfaja (lejegyezve 08.20.)
Tegnap személyesen találkoztam vele. Egész nap szorított a mellkasom, úgy éreztem alig kapok levegőt, valami nagyon nyomja a szívem. Mindez nem dobta fel a napomat és csak este sikerült rá időt szakítani, teret engedni, hogy kibújhasson a szög a zsákból. B.-vel beszélgettünk egy vagy két órát (a focimeccsek kezdetéig), és a végére teljesen elkapott a pánik érzése, hogy mi is az én életem? Tulajdonképpen a maga teljességében azt csak én tudom, az én emlékeim és érzéseim, és megéléseim összessége, és bármennyit is mesélek róla bárkinek, akkor is csak én fogom tudni mindig. És ha meghalok, akkor pedig senki. Akkor ennyit ért az egész.
Semmit. (nem sarkítok annyira, mi?? :D)
Hisz ha eltűnik, akkor sosem volt..... És kitört belőlem a sírás, mert nagyon fájt ezt érezni. Sokat foglalkoztam már vele gondolatban, hogy mi az ami megmaradhat a halál után....persze, foglalkoznék inkább az élettel, nem?? :) De ha egyszer ez (is ) érdekel?! Vannak dolgok, amik meg-megragadják az embert, témák, melyektől nem tud szabadulni. Na nekem ilyen téma az Élet. És ennek része a Halál is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy működik ez az egész „bullshit”. Egyre valószínűbbnek tartom, hogy nem jön el az a pillanat, hogy kinyitok egy nagy fekete könyvet és a 83. oldalon benne lesz minden szépen rendre leírva, amit tudni akartam. Illetve nem fog elém ülni lótuszülésben egy guru, hogy az összes kérdésemre feleletet adjon.
Akkor miben hiszek, mi marad?
Hogy valahogy majd én magam egyre több mindent fogok magamtól megismerni és ezáltal megtudni az életről. Ja, eléggé melós egy munkának tűnik.
Na, de visszatérve a halálfélelmemhez: ami biztos, a testem meghal (mint ahogy részleteiben úgyis meghal minden nap), az érzéseim is meg fognak halni, a gondolataim is (amik felől néha nem vagyok biztos hogy az enyémek egyáltalán. Na, nem röhögni. Nem a „hangokról beszélek”, akik megmondják....). Akkor mi is fog még meghalni? A lelkem, a lelkialkatom, úgy a hozzáállásom mindenhez, cakkumpakk (soha nem írtam még le ezt a szót...).
Mi maradt? Maradt az a Valami, ami mindezt megfigyelte, amíg éltem. Ami megfigyelte a testem, hogy működik, ami megfigyelte, hogy a lelkem hogy rezeg, az érzéseim hogy kavarognak, a gondolataim hogy száguldanak, és a testem mit cselekszik. Ebben maradtam magammal, hogy ez a Valami / Tudat / Szellem marad meg az egész életemből. De ez meg a legtöbb ami megmaradhat, nem?? Mert ez Örökké megmarad !! Ebben biztos vagyok, hogy minden megfigyelt dolog megmarad A Megfigyelőben.
Egy filmforgatás....61 kamera, színészek rendezők, operatőrök, aztán hopp egy világégés, de a kamerák mindent rögzítettek. Az arcokat, a mozdulatokat, ki mit mondott és mit csinált. Meghalt minden és mindenki, de valami megmaradt, ami a lényeg (legalábbis egy filmforgatáshoz pont ennyi a lényeg, nem?? Amit a kamera megőriz.) :)
Én megnyugodtam ettől, hogy van Aki/Ami (?) minden pillanatban megfigyel. És nem Big Brother-re gondolok, vagy Istenre, semmi túlzóra vagy fennköltre, épp csak arra hogy kikiáltottam magamban egy részt, ami örökké élni fog, ami számára nincs halál. És ez engem nagyon megnyugtatott. Mert ennek a valaminek nem lehet ártani, nem lehet elpusztítani, egyáltalán semmit nem lehet vele csinálni annyira kívül és felül áll mindenen, de valahol mégiscsak benne legbelül mindenben.
(Megtaláltam mégis Istent??) :)
És mindezek után, ma ugyanaz az ember ébredt fel reggel az ágyban, aki tegnap oda lefeküdt, azaz a halálfélelem pillanatnyi meghaladása semmi többletértéket nem hozott az életembe ezen a rövid távon. Ma nyűgös voltam, nem találtam a helyem, nyaggattam B.-t, aki rögtönzött pszichoanalízist csinált rajtam, HR-es munkaerő kiválasztós tesztek alapján :DD
„Csodás egy nap volt” , szenvedtem egész végig. (Ilyenkor persze mindig elszégyellem magam, hogy kb unalmamban és jódógomban nem tudom már mit kezdjek magammal. (Emós lettem?). Így állunk. De mégiscsak itt vagyok és írok, és lehet ez volt az egésznek az értelme, hogy végre leüljek és kipötyögjem magamból azt amit ki kell. Mindig azon sípolok, hogy írni szeretnék.....de nem írok sosem. Pedig eskü még egy bevásárlólista elkészítése is örömet szerez számomra!!! :D
Szeretem a kézírást. Itt a gépen meg azért jó, mert gyors. Kb tudom követni a gépírással a gondolataim sebességét, ami a kézírással elég nehézkes (patikus legyen a talpán aki el tudja olvasni!).
Na, huhh, kész.
Most utolsó előre fuss, és lektorálom magam (bármit is jelentsen az!) :D
Semmit. (nem sarkítok annyira, mi?? :D)
Hisz ha eltűnik, akkor sosem volt..... És kitört belőlem a sírás, mert nagyon fájt ezt érezni. Sokat foglalkoztam már vele gondolatban, hogy mi az ami megmaradhat a halál után....persze, foglalkoznék inkább az élettel, nem?? :) De ha egyszer ez (is ) érdekel?! Vannak dolgok, amik meg-megragadják az embert, témák, melyektől nem tud szabadulni. Na nekem ilyen téma az Élet. És ennek része a Halál is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy működik ez az egész „bullshit”. Egyre valószínűbbnek tartom, hogy nem jön el az a pillanat, hogy kinyitok egy nagy fekete könyvet és a 83. oldalon benne lesz minden szépen rendre leírva, amit tudni akartam. Illetve nem fog elém ülni lótuszülésben egy guru, hogy az összes kérdésemre feleletet adjon.
Akkor miben hiszek, mi marad?
Hogy valahogy majd én magam egyre több mindent fogok magamtól megismerni és ezáltal megtudni az életről. Ja, eléggé melós egy munkának tűnik.
Na, de visszatérve a halálfélelmemhez: ami biztos, a testem meghal (mint ahogy részleteiben úgyis meghal minden nap), az érzéseim is meg fognak halni, a gondolataim is (amik felől néha nem vagyok biztos hogy az enyémek egyáltalán. Na, nem röhögni. Nem a „hangokról beszélek”, akik megmondják....). Akkor mi is fog még meghalni? A lelkem, a lelkialkatom, úgy a hozzáállásom mindenhez, cakkumpakk (soha nem írtam még le ezt a szót...).
Mi maradt? Maradt az a Valami, ami mindezt megfigyelte, amíg éltem. Ami megfigyelte a testem, hogy működik, ami megfigyelte, hogy a lelkem hogy rezeg, az érzéseim hogy kavarognak, a gondolataim hogy száguldanak, és a testem mit cselekszik. Ebben maradtam magammal, hogy ez a Valami / Tudat / Szellem marad meg az egész életemből. De ez meg a legtöbb ami megmaradhat, nem?? Mert ez Örökké megmarad !! Ebben biztos vagyok, hogy minden megfigyelt dolog megmarad A Megfigyelőben.
Egy filmforgatás....61 kamera, színészek rendezők, operatőrök, aztán hopp egy világégés, de a kamerák mindent rögzítettek. Az arcokat, a mozdulatokat, ki mit mondott és mit csinált. Meghalt minden és mindenki, de valami megmaradt, ami a lényeg (legalábbis egy filmforgatáshoz pont ennyi a lényeg, nem?? Amit a kamera megőriz.) :)
Én megnyugodtam ettől, hogy van Aki/Ami (?) minden pillanatban megfigyel. És nem Big Brother-re gondolok, vagy Istenre, semmi túlzóra vagy fennköltre, épp csak arra hogy kikiáltottam magamban egy részt, ami örökké élni fog, ami számára nincs halál. És ez engem nagyon megnyugtatott. Mert ennek a valaminek nem lehet ártani, nem lehet elpusztítani, egyáltalán semmit nem lehet vele csinálni annyira kívül és felül áll mindenen, de valahol mégiscsak benne legbelül mindenben.
(Megtaláltam mégis Istent??) :)
És mindezek után, ma ugyanaz az ember ébredt fel reggel az ágyban, aki tegnap oda lefeküdt, azaz a halálfélelem pillanatnyi meghaladása semmi többletértéket nem hozott az életembe ezen a rövid távon. Ma nyűgös voltam, nem találtam a helyem, nyaggattam B.-t, aki rögtönzött pszichoanalízist csinált rajtam, HR-es munkaerő kiválasztós tesztek alapján :DD
„Csodás egy nap volt” , szenvedtem egész végig. (Ilyenkor persze mindig elszégyellem magam, hogy kb unalmamban és jódógomban nem tudom már mit kezdjek magammal. (Emós lettem?). Így állunk. De mégiscsak itt vagyok és írok, és lehet ez volt az egésznek az értelme, hogy végre leüljek és kipötyögjem magamból azt amit ki kell. Mindig azon sípolok, hogy írni szeretnék.....de nem írok sosem. Pedig eskü még egy bevásárlólista elkészítése is örömet szerez számomra!!! :D
Szeretem a kézírást. Itt a gépen meg azért jó, mert gyors. Kb tudom követni a gépírással a gondolataim sebességét, ami a kézírással elég nehézkes (patikus legyen a talpán aki el tudja olvasni!).
Na, huhh, kész.
Most utolsó előre fuss, és lektorálom magam (bármit is jelentsen az!) :D
2010. május 13., csütörtök
Metrón haza
Mellettem egy apáca ült hazafelé a metrón, a mobilját a kezében tartotta, várt egy hívást. Nekem egy reklámszöveg jutott eszembe, amivel kampányolhatna az egyház:
"Te is meghallod Isten hívását?"
Szerintem tökjó :)
"Te is meghallod Isten hívását?"
Szerintem tökjó :)
Idealista voltam
Mai mottó:
"Mert a valóság színesebb, mint bármely álom" by E.N.
E.N. vagyok, idealista. (Kórusban a többiek: Sziiaaa Eee. Nnn. - bíztatóan mosolyognak). Ma van az első napom, hogy nem keresem a mámort. Abban az értelemben, hogy megpróbálom beérni a valósággal. Nem kell az alkohol (legalábbis nem erre), nem kell a cigi, és nem kell hogy kitaláljak magamnak nap mint nap egy hangulatot, egy képet, egy célt, hogy ma miért is lesz érdemes felkelnem. Nem kell kitaláljam milyen ember vagyok, de pláne nem kell kitalálnom milyen legyek. Nem kreálom magam többet újra, nem kreálom az életem, és nem kreálom Az Életet. Szorítsatok, hogy egyre többször sikerüljön, amit most elmondtam.
(Sikerülni fog E.N. - mondják ismét kórusban).
Hát így állunk :) Nagy szavakkal ez így hangzik: észrevenni az élet apró örömeit. Minap mondta egy kedves barátom: "Tudod szerintem pont ez a legnehezebb az életben, hogy az ember jól érezze magát a bőrében". Milyen fura, nem? Pedig nem, nekem nem. És valaki egyszer azt mondta még, hogy azért sírunk, mert valamit nem értünk, nem tudjuk feldolgozni.....Milyen igaz, sírunk, ha valamit már végképp nem bírunk megérteni és elfogadni! Ezért tudunk örömünkben is sírni, mert túl nagy a Valami, túlvisz minket azon a határon, ami a fejünkben él a dolgokról.
Hogy is jött ez ide?... Ja igen, onnan indultam gondolatban, hogy idealista vagyok. Azaz a fejemben megvan pontosan mindennek az Ideája, a Képe, hogy annak hogyan kell lennie. Ez nem tudom miért így van, hogy én gyártottam-e vagy így neveltek....De mindenről van egy etalon. És ha valami, vagy valaki nem pontosan képezi le az életben azt, ami a fejemben van, akkor bennem máris zavar támad, kényelmetlenül érzem magam. Van hogy idegesít is a dolog, van hogy még dühös is leszek.
Pl késés. A fejemben a kép, hogy az emberek időben odaérnek mindenhová. Milyen egyszerű, nem? :)
NEM. Az én barátaim sosem érnek oda időben, és ez nem egy enyhe túlzás volt!
Ha racionális lennék, akkor annyi történne: nincs itt, késik, előveszem a könyvem, olvasom, majd jön.
De nem, E.N. mit csinál? Bosszankodik....nemértinemértinemérti.....nem tehet róla :(( De egyszerűen nem tudja elképzelni hogy lehet ez???? Az Ő világában ha van egy időpont, akkor időben elindul és odaér....Akkor ez egy másik részuniverzumban miért nem így működik.......nemértinemértinemérti :)) Szegényke. Úgy sajnálom. Drága E.N., van remény!! Pillantsunk be más emberek Univerzumába, csak úgy kíváncsiságból, gyere, meglásd milyen izgalmas lesz!!
"Mert a valóság színesebb, mint bármely álom" by E.N.
E.N. vagyok, idealista. (Kórusban a többiek: Sziiaaa Eee. Nnn. - bíztatóan mosolyognak). Ma van az első napom, hogy nem keresem a mámort. Abban az értelemben, hogy megpróbálom beérni a valósággal. Nem kell az alkohol (legalábbis nem erre), nem kell a cigi, és nem kell hogy kitaláljak magamnak nap mint nap egy hangulatot, egy képet, egy célt, hogy ma miért is lesz érdemes felkelnem. Nem kell kitaláljam milyen ember vagyok, de pláne nem kell kitalálnom milyen legyek. Nem kreálom magam többet újra, nem kreálom az életem, és nem kreálom Az Életet. Szorítsatok, hogy egyre többször sikerüljön, amit most elmondtam.
(Sikerülni fog E.N. - mondják ismét kórusban).
Hát így állunk :) Nagy szavakkal ez így hangzik: észrevenni az élet apró örömeit. Minap mondta egy kedves barátom: "Tudod szerintem pont ez a legnehezebb az életben, hogy az ember jól érezze magát a bőrében". Milyen fura, nem? Pedig nem, nekem nem. És valaki egyszer azt mondta még, hogy azért sírunk, mert valamit nem értünk, nem tudjuk feldolgozni.....Milyen igaz, sírunk, ha valamit már végképp nem bírunk megérteni és elfogadni! Ezért tudunk örömünkben is sírni, mert túl nagy a Valami, túlvisz minket azon a határon, ami a fejünkben él a dolgokról.
Hogy is jött ez ide?... Ja igen, onnan indultam gondolatban, hogy idealista vagyok. Azaz a fejemben megvan pontosan mindennek az Ideája, a Képe, hogy annak hogyan kell lennie. Ez nem tudom miért így van, hogy én gyártottam-e vagy így neveltek....De mindenről van egy etalon. És ha valami, vagy valaki nem pontosan képezi le az életben azt, ami a fejemben van, akkor bennem máris zavar támad, kényelmetlenül érzem magam. Van hogy idegesít is a dolog, van hogy még dühös is leszek.
Pl késés. A fejemben a kép, hogy az emberek időben odaérnek mindenhová. Milyen egyszerű, nem? :)
NEM. Az én barátaim sosem érnek oda időben, és ez nem egy enyhe túlzás volt!
Ha racionális lennék, akkor annyi történne: nincs itt, késik, előveszem a könyvem, olvasom, majd jön.
De nem, E.N. mit csinál? Bosszankodik....nemértinemértinemérti.....nem tehet róla :(( De egyszerűen nem tudja elképzelni hogy lehet ez???? Az Ő világában ha van egy időpont, akkor időben elindul és odaér....Akkor ez egy másik részuniverzumban miért nem így működik.......nemértinemértinemérti :)) Szegényke. Úgy sajnálom. Drága E.N., van remény!! Pillantsunk be más emberek Univerzumába, csak úgy kíváncsiságból, gyere, meglásd milyen izgalmas lesz!!
2010. április 24., szombat
Önismeret
Koncepció nélkül. Csak írni szeretnék. A téma: a rendszereim. Egész életemben próbáltam kialakítani a saját rendszeremet az Életről, és arról, hogy működnek benne a dolgok, mi az ami a legfontosabb! Hogy ne vesszek el a részletekben. Hogy ami fontos, azt jól csináljam.
És sokszor éreztem már, hogy megintmegint darabjaira hullt a rendszer! Kudarc=velem van a baj, nem vagyok normális, depressziós vagyok, nem találom magam...stb. Azt éreztem végig, hogy bizonytalan vagyok, és ez GÁZ, mert mindenki magabiztos, mindenki tud, mindenki nyugodt, csak én vagyok az aki nem tud semmit, mert nem talált semmi biztosat az életben, és emiatt örök nyugtalan és frusztrált.
Most ennyi idősen (több mint 25 kevesebb mint harminc, tehát nem is tudom gratuláljak-e életem első megértésének!!): szóval ennyi idősen megvan az első alap. Hogy szeretem magam. Hogy szeressem magam - ez fontos!! És hogy lehettem ennyi ideig vak, erre a nagyon fontos dologra?? Nem értem, de már nem haragszom magamra, akkora az öröm, hogy végre megvan!
Sok sok sok kudarcom és fájdalmam alapvető oka az volt, hogy nem tudtam szeretni magam, így hiába dolgoztam keményebben, hiába voltam szorgalmasabb, vagy kitartóbb, bármi, az egyetlen amit kaphattam, az a kudarc volt. Mert nem azt kellett megtanulnom, hogy sikeres legyek, hanem azt kellett megtanulnom, hogy a legkülönbözőbb kínos és gáz és kudarccal teli szituációk után (higyjétek el bőven van mit mesélnem), szóval a lényeg, hogy mindezek után, ilyen múlttal én képes legyek még mindig szeretni magam, sőt. Elfogadni, hogy ez mind én vagyok, hogy én ilyen (is) vagyok. És ez nem baj, de nem is nem baj - csak maga a megállapítás nyersen és a tudatosítás, hogy ilyen vagyok. Látom már magam. Látok magamból annyit, amennyit jelenleg láthatok, az elején ez az élmény nagyon fájdalmas volt, mert az ember mindent megtesz, hogy elkerülje a fájdalmat!!! Tényleg mindent! Hazudunk magunknak, ferdítjük az igazságot, a saját esetünkre mindig találunk egy magyarázatot egy enyhítő körülményt....""megértjük" magunkat.....Innen kezdve még sok idő telik el addig, amíg először kiejtjük gondolatban a szánkon: Mekkora paraszt voltam.
Nagy élmény, egy új világ, ami az után várja az embert, hogy közel engedte magához a fájdalmat, merte megnézni magát abban a bizonyos tükörben. És nem látott szépeket. Milyen fura érzés, hogy nem is az vagyok, akit magamról képzeltem!! Jézus !! Csak elképzeltem magam valamilyennek!!! Egy képem volt magamról, semmi több. Mikor mondtam vajon le arról, hogy azt figyeljem, aki VAGYOK? Épp abban a pillanatban / helyzetben? Nem figyeltem magam, nem voltam kíváncsi magamra egy jó ideig. Arra pazaroltam csak az energiát, hogy minél közelebb vigyem magam / a viselkedésem ahhoz, akit képzeltem a fejemben - hogy én vagyok.....Aszta!!!!!!!!!!!!!!
Úgyhogy új napok virradnak minden reggel azóta. Nem félek a fájdalomtól, mert megtisztít, mert a valóság közelében tart. Lev Tolsztoj azt mondja egyik írásában: Ez már annyira szörnyű, hogy biztosan nem lehet valóság! Nem létezhet igazából. És ezt amúgy át tudom érezni valahol, elvontan. Hogy ami itt körülöttem van, annak elég súlyos része csak illúzió. És a szenvedés, az biztos az !!! De valahogy most azt látom, hogy összefügg a megismeréssel. Szenvedésben a dolgok egyszerűbbek lesznek, az emberek is.
Mára ennyi.
És sokszor éreztem már, hogy megintmegint darabjaira hullt a rendszer! Kudarc=velem van a baj, nem vagyok normális, depressziós vagyok, nem találom magam...stb. Azt éreztem végig, hogy bizonytalan vagyok, és ez GÁZ, mert mindenki magabiztos, mindenki tud, mindenki nyugodt, csak én vagyok az aki nem tud semmit, mert nem talált semmi biztosat az életben, és emiatt örök nyugtalan és frusztrált.
Most ennyi idősen (több mint 25 kevesebb mint harminc, tehát nem is tudom gratuláljak-e életem első megértésének!!): szóval ennyi idősen megvan az első alap. Hogy szeretem magam. Hogy szeressem magam - ez fontos!! És hogy lehettem ennyi ideig vak, erre a nagyon fontos dologra?? Nem értem, de már nem haragszom magamra, akkora az öröm, hogy végre megvan!
Sok sok sok kudarcom és fájdalmam alapvető oka az volt, hogy nem tudtam szeretni magam, így hiába dolgoztam keményebben, hiába voltam szorgalmasabb, vagy kitartóbb, bármi, az egyetlen amit kaphattam, az a kudarc volt. Mert nem azt kellett megtanulnom, hogy sikeres legyek, hanem azt kellett megtanulnom, hogy a legkülönbözőbb kínos és gáz és kudarccal teli szituációk után (higyjétek el bőven van mit mesélnem), szóval a lényeg, hogy mindezek után, ilyen múlttal én képes legyek még mindig szeretni magam, sőt. Elfogadni, hogy ez mind én vagyok, hogy én ilyen (is) vagyok. És ez nem baj, de nem is nem baj - csak maga a megállapítás nyersen és a tudatosítás, hogy ilyen vagyok. Látom már magam. Látok magamból annyit, amennyit jelenleg láthatok, az elején ez az élmény nagyon fájdalmas volt, mert az ember mindent megtesz, hogy elkerülje a fájdalmat!!! Tényleg mindent! Hazudunk magunknak, ferdítjük az igazságot, a saját esetünkre mindig találunk egy magyarázatot egy enyhítő körülményt....""megértjük" magunkat.....Innen kezdve még sok idő telik el addig, amíg először kiejtjük gondolatban a szánkon: Mekkora paraszt voltam.
Nagy élmény, egy új világ, ami az után várja az embert, hogy közel engedte magához a fájdalmat, merte megnézni magát abban a bizonyos tükörben. És nem látott szépeket. Milyen fura érzés, hogy nem is az vagyok, akit magamról képzeltem!! Jézus !! Csak elképzeltem magam valamilyennek!!! Egy képem volt magamról, semmi több. Mikor mondtam vajon le arról, hogy azt figyeljem, aki VAGYOK? Épp abban a pillanatban / helyzetben? Nem figyeltem magam, nem voltam kíváncsi magamra egy jó ideig. Arra pazaroltam csak az energiát, hogy minél közelebb vigyem magam / a viselkedésem ahhoz, akit képzeltem a fejemben - hogy én vagyok.....Aszta!!!!!!!!!!!!!!
Úgyhogy új napok virradnak minden reggel azóta. Nem félek a fájdalomtól, mert megtisztít, mert a valóság közelében tart. Lev Tolsztoj azt mondja egyik írásában: Ez már annyira szörnyű, hogy biztosan nem lehet valóság! Nem létezhet igazából. És ezt amúgy át tudom érezni valahol, elvontan. Hogy ami itt körülöttem van, annak elég súlyos része csak illúzió. És a szenvedés, az biztos az !!! De valahogy most azt látom, hogy összefügg a megismeréssel. Szenvedésben a dolgok egyszerűbbek lesznek, az emberek is.
Mára ennyi.
2010. február 23., kedd
Róma - Olaszország
Márciusban, ha Isten is úgy akarja eljutunk Rómába! Addig is, amíg nincsenek saját fotóim a városról, legyen itt ízelítőnek néhány kép a netről:
Mártírkodás
Ma kitaláltunk (T-vel) egy jó kis gondolati képet arra, hogy mi is a mártírkodás valódi lényege! Az, hogy az ember gyűjti szépen a zsarnok pontokat magának. Azaz: mártírkodom, jaj én kis szegény...mit fel nem áldozok, de nem baj, hisz az élet majd úgyis kárpótol engem, ejj mostmár nekem is kijár valami, hisz eddig már mi mindent eltűrtem. És a legvégén: most már legyen Az amit Én akarok, és akkor jön a Zsarnok. Kivéve ha valaki haláláig mártír marad - de itt is jól megfigyelhető a háttérből zsarnokoskodás.
Egész egyszerűen nem bízik abban, hogy az élet úgyis odaad neki mindent, ami jár, hanem ki akarja csikarni, úgy taktikázik, hogy fel akarja magát áldozni, aztán majd tartja a markát. De a legvégén Isten csak beleköp majd...
Szóval mártírság elkerülendő: hiszek abban, hogy úgyis mindent megkapok, ami nekem van szánva.
És akkor innentől kezdve már lehet szabadon kérni is bármit, lelkiismeretfurdalás nélkül, bárkitől. Ha nem jár nekem, akkor úgysem kapok, nem? :) És nem kell azt csinálni, amit én is csináltam tini korom óta, hogy nem akartam kérni semmit, és azt hittem ezzel mekkora jófej vagyok. Mostanra meg kiderül nem is voltam az :) Ha kellett valami, inkább kérnem kellett volna!
Drága Istenem, ha egyezik az akaratoddal, akkor kérlek adj nekem plusz 50.000 forintot minden hónapban! Előre is köszönöm szépen, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod!
Jó éjszakát :)
Egész egyszerűen nem bízik abban, hogy az élet úgyis odaad neki mindent, ami jár, hanem ki akarja csikarni, úgy taktikázik, hogy fel akarja magát áldozni, aztán majd tartja a markát. De a legvégén Isten csak beleköp majd...
Szóval mártírság elkerülendő: hiszek abban, hogy úgyis mindent megkapok, ami nekem van szánva.
És akkor innentől kezdve már lehet szabadon kérni is bármit, lelkiismeretfurdalás nélkül, bárkitől. Ha nem jár nekem, akkor úgysem kapok, nem? :) És nem kell azt csinálni, amit én is csináltam tini korom óta, hogy nem akartam kérni semmit, és azt hittem ezzel mekkora jófej vagyok. Mostanra meg kiderül nem is voltam az :) Ha kellett valami, inkább kérnem kellett volna!
Drága Istenem, ha egyezik az akaratoddal, akkor kérlek adj nekem plusz 50.000 forintot minden hónapban! Előre is köszönöm szépen, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod!
Jó éjszakát :)
2010. február 22., hétfő
Könyvek
Amint említettem előző bejegyzésben, ki fogom venni a könyvtárból a Szép új világot!
De addig is: lássuk, mostanság miket olvasok. A múlt hét óta Füst Milán: A feleségem története c. könyvet,
mert egy másik könyvben volt ebből egy idézet, ami annyira megfogott, hogy érdemesnek véltem belenézni mit is rejt ez az iromány! És nem volt csalódás :) Nagyon jó olvasni, mert a főhőst a gyanakvása a féltékenység útvesztőjébe viszi, lapról lapra (napról napra) egyre csak tébolyodik, haladunk az őrület felé, és ami mindebben a legszebb, hogy mindeközben Ő szeret! Szereti a feleségét, mégha a pokolba kívánja is, mert oda kívánja! Kíváncsi vagyok a végkifejletére!
És amik kedvenc olvasmányok voltak eddig, mert nagyon megfogtak:
- Gárdonyi Géza: Ida regénye. Ahol a főhősök tiszteletről és kényszerházasságról indulnak és szerelem lesz a vége.
- Szerb Antal: Utas és holdvilág. A főhős belső vívódása...ennyire emlékszem. És hogy mennyire közel állt hozzám a története, amikor olvastam.
- És egy könyv, aminek nem emlékszem a címére! De a legutolsó jelenetére igen: hogy a Mádám meghalt, és ül a pincében egy fotelben kicsinosítva, és a kisfiú naponta lemegy hozzá, és kirúzsozza. Hogy szép legyen, holtában is. Ez nagyon groteszk, de nekem nagyon szép is egyszerre!
(Hirtelen ennyi jutott eszembe, de majd még folytatom)
- ja még persze Markez könyvek, úgymint 100 év magány, habár egyszer azt valaki a fejemhez vágta, hogy ezt a könyvet mindenki szereti. ÉS? Meg a Szerelem kolera idején, itt is a vége a legjobb (ne olvasd ela kövtkező két sort, ha még nem olvastad a könyvet, de szándékozol. Szóval a happyend: addig hajóznak majd föl s alá, amíg meg nem halnak - de igazából, azért ez gyönyörű beteljesülés, nem?
De addig is: lássuk, mostanság miket olvasok. A múlt hét óta Füst Milán: A feleségem története c. könyvet,
mert egy másik könyvben volt ebből egy idézet, ami annyira megfogott, hogy érdemesnek véltem belenézni mit is rejt ez az iromány! És nem volt csalódás :) Nagyon jó olvasni, mert a főhőst a gyanakvása a féltékenység útvesztőjébe viszi, lapról lapra (napról napra) egyre csak tébolyodik, haladunk az őrület felé, és ami mindebben a legszebb, hogy mindeközben Ő szeret! Szereti a feleségét, mégha a pokolba kívánja is, mert oda kívánja! Kíváncsi vagyok a végkifejletére!
És amik kedvenc olvasmányok voltak eddig, mert nagyon megfogtak:
- Gárdonyi Géza: Ida regénye. Ahol a főhősök tiszteletről és kényszerházasságról indulnak és szerelem lesz a vége.
- Szerb Antal: Utas és holdvilág. A főhős belső vívódása...ennyire emlékszem. És hogy mennyire közel állt hozzám a története, amikor olvastam.
- És egy könyv, aminek nem emlékszem a címére! De a legutolsó jelenetére igen: hogy a Mádám meghalt, és ül a pincében egy fotelben kicsinosítva, és a kisfiú naponta lemegy hozzá, és kirúzsozza. Hogy szép legyen, holtában is. Ez nagyon groteszk, de nekem nagyon szép is egyszerre!
(Hirtelen ennyi jutott eszembe, de majd még folytatom)
- ja még persze Markez könyvek, úgymint 100 év magány, habár egyszer azt valaki a fejemhez vágta, hogy ezt a könyvet mindenki szereti. ÉS? Meg a Szerelem kolera idején, itt is a vége a legjobb (ne olvasd ela kövtkező két sort, ha még nem olvastad a könyvet, de szándékozol. Szóval a happyend: addig hajóznak majd föl s alá, amíg meg nem halnak - de igazából, azért ez gyönyörű beteljesülés, nem?
Múlt heti események
Esemény Nr.01.
Megyek hazafelé a metrótól, előttem egy középkorú hölgy tipeg szintén (gondolom) hazafelé, és egyszer csak lezúdul elénk a tetőről elég nagy mennyiségű jeges hótömeg a járdára. Épp elénk. Mind a ketten megtorpanunk, nézegetünk felfelé jön-e még? Miért pont ide esett? Dejó hogy nemránkesett! Nemmerünk elindulni. Nemtudjukmiért.
És ebben a jelenbe fagyott pillanatban jön szemből egy öregúr, átlépdel a rögtönzött hókupacokon, és csak úgy magamagának megjegyzi, hogy „Nincsen semmi baj”.
Varázsszó, hölgy is és én is megindulunk, bátor léptekkel, át a veszedelmen.
Hisz nincsen semmi baj…
Esemény Nr.02.
Helyszín: Burger King. Szereplők: Két csinos (ne legyünk beképzeltek, kinek a pap satöbbi), vékony (szintén kinek a pap) lány (na, ez legalább tény). Leadjuk a rendelést.
- Sziaa, kérünk szépen egy sajtburgert-közepeskrumplit-kishagymát-lattemachiátót és két kiskrumplit-csirkeszárnyakat-nagy hagymát és egy LIGHT colát.
Ebben a pillanatban egymásra néztünk, hogy ez milyen röhejesen hangzott már, és kitört belőlünk a röhögés! Kiszolgálófiú erre rezzenéstelen arccal visszaolvassa a rendelésünket, és a végére alázósan odafűzi ÉS egy diétás kóla.
Persze. Hisz AZ. Diétás... (És mi még nagyobb röhögéssel reagálunk - ha ez egyáltalán lehetséges)
Esemény Nr.03.
Utazok a trolibuszon, aminek a sofőrje gyerekkorától rally versenyekre készül, és már csak egy kicsit kell gyűjtenie ahhoz hogy kiszálljon ebből a BKV mókuskerékből és világhírű pilóta váljék belőle! De addig is, amíg ezt ki kell várnia, frusztráltságát az utasokon veri le, és ha kihasználhat egy kanyart, amit kellően nagy sebességgel és kellően hirtelen irányváltoztatásokkal abszolválhat, akkor biza ki is használja! Mert Ő ilyen.
Én meg olyan, hogy pont ezen a trolin utaztam.
Fent említett kanyarban én fogtam meg egy idősebb urat, aki így mégsem vágódott el a padlón, leszálltunk a megállóban és ha már így összebarátkoztunk, akkor Ő felhatalmazva érezte magát hogy csevegjünk, amíg egyfelé visz az utunk. Hát, mivel én „imádom” az ilyen 30 másodpercre nyúló szóbaelegyedéseket idegenekkel, bele is vetettem magam keményen a beszélgetésbe: úgy mint „Igen”….”hát igen” ….mindegyik ilyen”….stb…. (Nyilván szidtuk, azaz Ő szidta a trolist). És számoltam vissza a lépteket, amiket még együtt töltünk.
Váratlan fordulat!
Öregúr azt mondja: „De hát mindegy, nem? Minden mindegy már. Huxley is megmondta. Szép új világ”
Ilyet?? Valaki az utcán csak úgy hozzámvág egy könyvcímet?
Ezelőtt azt hittem, ilyen azért nincs! És Tessék. De.
(Majd elmesélem hogy tetszett, vagy hogy pont nekem mit üzent)
Megyek hazafelé a metrótól, előttem egy középkorú hölgy tipeg szintén (gondolom) hazafelé, és egyszer csak lezúdul elénk a tetőről elég nagy mennyiségű jeges hótömeg a járdára. Épp elénk. Mind a ketten megtorpanunk, nézegetünk felfelé jön-e még? Miért pont ide esett? Dejó hogy nemránkesett! Nemmerünk elindulni. Nemtudjukmiért.
És ebben a jelenbe fagyott pillanatban jön szemből egy öregúr, átlépdel a rögtönzött hókupacokon, és csak úgy magamagának megjegyzi, hogy „Nincsen semmi baj”.
Varázsszó, hölgy is és én is megindulunk, bátor léptekkel, át a veszedelmen.
Hisz nincsen semmi baj…
Esemény Nr.02.
Helyszín: Burger King. Szereplők: Két csinos (ne legyünk beképzeltek, kinek a pap satöbbi), vékony (szintén kinek a pap) lány (na, ez legalább tény). Leadjuk a rendelést.
- Sziaa, kérünk szépen egy sajtburgert-közepeskrumplit-kishagymát-lattemachiátót és két kiskrumplit-csirkeszárnyakat-nagy hagymát és egy LIGHT colát.
Ebben a pillanatban egymásra néztünk, hogy ez milyen röhejesen hangzott már, és kitört belőlünk a röhögés! Kiszolgálófiú erre rezzenéstelen arccal visszaolvassa a rendelésünket, és a végére alázósan odafűzi ÉS egy diétás kóla.
Persze. Hisz AZ. Diétás... (És mi még nagyobb röhögéssel reagálunk - ha ez egyáltalán lehetséges)
Esemény Nr.03.
Utazok a trolibuszon, aminek a sofőrje gyerekkorától rally versenyekre készül, és már csak egy kicsit kell gyűjtenie ahhoz hogy kiszálljon ebből a BKV mókuskerékből és világhírű pilóta váljék belőle! De addig is, amíg ezt ki kell várnia, frusztráltságát az utasokon veri le, és ha kihasználhat egy kanyart, amit kellően nagy sebességgel és kellően hirtelen irányváltoztatásokkal abszolválhat, akkor biza ki is használja! Mert Ő ilyen.
Én meg olyan, hogy pont ezen a trolin utaztam.
Fent említett kanyarban én fogtam meg egy idősebb urat, aki így mégsem vágódott el a padlón, leszálltunk a megállóban és ha már így összebarátkoztunk, akkor Ő felhatalmazva érezte magát hogy csevegjünk, amíg egyfelé visz az utunk. Hát, mivel én „imádom” az ilyen 30 másodpercre nyúló szóbaelegyedéseket idegenekkel, bele is vetettem magam keményen a beszélgetésbe: úgy mint „Igen”….”hát igen” ….mindegyik ilyen”….stb…. (Nyilván szidtuk, azaz Ő szidta a trolist). És számoltam vissza a lépteket, amiket még együtt töltünk.
Váratlan fordulat!
Öregúr azt mondja: „De hát mindegy, nem? Minden mindegy már. Huxley is megmondta. Szép új világ”
Ilyet?? Valaki az utcán csak úgy hozzámvág egy könyvcímet?
Ezelőtt azt hittem, ilyen azért nincs! És Tessék. De.
(Majd elmesélem hogy tetszett, vagy hogy pont nekem mit üzent)
2010. február 6., szombat
A balett, mint olyan
Tegnap volt szerencsém életemben először megnézni és hallgatni egy balett előadást.
Címe: A bajadér (gy.k. Indiai templomi táncosnő - énis tegnap óta tudom)
NA, és az élmények:
A balettel előtte csak TV-ben találkoztam, aholis annyi látszott, hogy egy nagy üres fekete színpad, és 10-20 lány tütüben hattyúként hajladoz. Ez volt az én balett sztereotípiám! Ja, és a másik, hogy a balerina Raffaellot eszik.
DE, hát ez nem olyan volt. Függöny fel, mit látok? Díszlet...e! Aztán bejöttek a törzsi táncos balett fiúk, majd a gyönyörű légies-könnyű ruhába öltöztetett balett-lányok, jelmezben, kifestve egy történetet táncoltak. Körülbelül 20 percig, én egyetlen lábra tapadt fókusszal próbáltam feldolgozni, hogy hogy az istenbe lehet lábujjhegyen táncolni-lépegetni-létezni! De nem az ovis lábujjhegy, mint amikor kiscsoportban a tornaórán úgy kell járni körbe a linóleumpadlón...hanem az az igazi lábujjhegynek is a lábujjhegye féle dolog...Élőben látni ezt elképesztő élmény volt.
Ilyenkor gondolom azt általában a dolgokról, hogy ha sokat gyakorolnám biztos meg tudnám csinálni (ja...bizzztoss), de itt még ez sem jutott eszembe!
És ahogy elnéztem Őket a színpadon és a mozdulataikat, ugye szöveg nincs, csak a zene és a tánc, amivel mindent ki tudnak fejezni - azt láttam milyen gyönyörű az emberi test. Miylen szép izmaik vannak, miylen szép arányosak. Tehát jövő héttől minden nap jógázom, ésmég úszok is néha, ésmég futok, ésmégbármi! Én is szeretném kicsit kidolgozni a testemet. Mert a test fizikailag csodaszép! És mosolyogva táncolni, légies mozdulataikkal olyan tartásokban és pózokban, amiket még erőlködve kényszermosollyal sem tudnék kitartani - na ez nem semmi! És nagyon izmosak voltak, a hasuk, a karjuk, a lábuk, és mégis könnyűek!
T. mondta, hogy Ő tátott szájjal nézte az első balett előadását anno. Gondoltam, hogy ez jól hangzik, és nyilván én is le vagyok nyűgözve, de a tátott száj az azért túlzás.
Nem volt az :) Második felvonás közepén vettem észre, hogy úgy vagyok maradva - nyitott szájjal, összes figyelmemmel és csodálatommal a színpad felé. Úgyhogy ja...
Minden egyes felugrásuknál, fordulatuknál egy egész hosszúnak tűnő pillanatig fennmaradtak és megálltak a levegőben. Legalábbis ez volt az érzésem. Olyan kicsit földöntúli volt ez az egész.
Aztán a vége: balerinák, egyforma hófehér balerina ruhában, jönnek be a színpadra, 5 másodpercenként egy lány, ismétlődve ugyanazt a mozdulatsort táncolják, de egyre többen, szépen sorban, és a végén már 27-en álltak a színpadon, na AZ egy kicsit transz volt. Meditatív és nagyon szép!
Nem azért..de láttatok már 27 balerinát táncolni egyszerre??!
Naugye.
És az illúziorómboló legeslegvég: kicsit ráuntam már a 27 balerinára :)
Ennyit ugyebár rólam és a művészetről :)
Címe: A bajadér (gy.k. Indiai templomi táncosnő - énis tegnap óta tudom)
NA, és az élmények:
A balettel előtte csak TV-ben találkoztam, aholis annyi látszott, hogy egy nagy üres fekete színpad, és 10-20 lány tütüben hattyúként hajladoz. Ez volt az én balett sztereotípiám! Ja, és a másik, hogy a balerina Raffaellot eszik.
DE, hát ez nem olyan volt. Függöny fel, mit látok? Díszlet...e! Aztán bejöttek a törzsi táncos balett fiúk, majd a gyönyörű légies-könnyű ruhába öltöztetett balett-lányok, jelmezben, kifestve egy történetet táncoltak. Körülbelül 20 percig, én egyetlen lábra tapadt fókusszal próbáltam feldolgozni, hogy hogy az istenbe lehet lábujjhegyen táncolni-lépegetni-létezni! De nem az ovis lábujjhegy, mint amikor kiscsoportban a tornaórán úgy kell járni körbe a linóleumpadlón...hanem az az igazi lábujjhegynek is a lábujjhegye féle dolog...Élőben látni ezt elképesztő élmény volt.
Ilyenkor gondolom azt általában a dolgokról, hogy ha sokat gyakorolnám biztos meg tudnám csinálni (ja...bizzztoss), de itt még ez sem jutott eszembe!
És ahogy elnéztem Őket a színpadon és a mozdulataikat, ugye szöveg nincs, csak a zene és a tánc, amivel mindent ki tudnak fejezni - azt láttam milyen gyönyörű az emberi test. Miylen szép izmaik vannak, miylen szép arányosak. Tehát jövő héttől minden nap jógázom, ésmég úszok is néha, ésmég futok, ésmégbármi! Én is szeretném kicsit kidolgozni a testemet. Mert a test fizikailag csodaszép! És mosolyogva táncolni, légies mozdulataikkal olyan tartásokban és pózokban, amiket még erőlködve kényszermosollyal sem tudnék kitartani - na ez nem semmi! És nagyon izmosak voltak, a hasuk, a karjuk, a lábuk, és mégis könnyűek!
T. mondta, hogy Ő tátott szájjal nézte az első balett előadását anno. Gondoltam, hogy ez jól hangzik, és nyilván én is le vagyok nyűgözve, de a tátott száj az azért túlzás.
Nem volt az :) Második felvonás közepén vettem észre, hogy úgy vagyok maradva - nyitott szájjal, összes figyelmemmel és csodálatommal a színpad felé. Úgyhogy ja...
Aztán a vége: balerinák, egyforma hófehér balerina ruhában, jönnek be a színpadra, 5 másodpercenként egy lány, ismétlődve ugyanazt a mozdulatsort táncolják, de egyre többen, szépen sorban, és a végén már 27-en álltak a színpadon, na AZ egy kicsit transz volt. Meditatív és nagyon szép!
Nem azért..de láttatok már 27 balerinát táncolni egyszerre??!
Naugye.
És az illúziorómboló legeslegvég: kicsit ráuntam már a 27 balerinára :)
Ennyit ugyebár rólam és a művészetről :)
2010. január 20., szerda
Az élet, mint olyan
Mindenkinek nehéz, mindenkinek tele van az élete megoldandó feladatokkal, mert ezeken keresztül fejlődik. Ennek sosem lesz vége, ez sosem fog megszűnni.
Méltósággal viselni a terheket, és legjobb tudásunk szerint megoldani azokat!
Talán csak ennyi!
Fejlődünk akkor is, ha hagyunk mindent a maga útján történni, hagyjuk a dolgokat,
Hogy a saját természetes útjukon haladjanak. És elfogadni.
De ez a nehezebb!! Ez a taó (? – vagy valami olyasmi)
Ha megpróbálunk tenni az ügyünkért, akkor legalább úgy érezzük, hogy aktív ráhatásunk van a célunkra! De hát minden az elfogadásról szól. A legvégén már el tudjuk fogadni, és ezzel oldjuk meg! Nem a küszködéssel………de úgy látszik ez (még) kell hozzá.
Nekem legalábbis kell, a szenvedés, az átsírt esték (és nappalok), a stratégiák,
a küzdelem, míg végül elfogadom a megváltoztathatatlant.
Ami így megváltozik. Túlvagyok rajta. Végre!
Méltósággal viselni a terheket, és legjobb tudásunk szerint megoldani azokat!
Talán csak ennyi!
Fejlődünk akkor is, ha hagyunk mindent a maga útján történni, hagyjuk a dolgokat,
Hogy a saját természetes útjukon haladjanak. És elfogadni.
De ez a nehezebb!! Ez a taó (? – vagy valami olyasmi)
Ha megpróbálunk tenni az ügyünkért, akkor legalább úgy érezzük, hogy aktív ráhatásunk van a célunkra! De hát minden az elfogadásról szól. A legvégén már el tudjuk fogadni, és ezzel oldjuk meg! Nem a küszködéssel………de úgy látszik ez (még) kell hozzá.
Nekem legalábbis kell, a szenvedés, az átsírt esték (és nappalok), a stratégiák,
a küzdelem, míg végül elfogadom a megváltoztathatatlant.
Ami így megváltozik. Túlvagyok rajta. Végre!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)