Koncepció nélkül. Csak írni szeretnék. A téma: a rendszereim. Egész életemben próbáltam kialakítani a saját rendszeremet az Életről, és arról, hogy működnek benne a dolgok, mi az ami a legfontosabb! Hogy ne vesszek el a részletekben. Hogy ami fontos, azt jól csináljam.
És sokszor éreztem már, hogy megintmegint darabjaira hullt a rendszer! Kudarc=velem van a baj, nem vagyok normális, depressziós vagyok, nem találom magam...stb. Azt éreztem végig, hogy bizonytalan vagyok, és ez GÁZ, mert mindenki magabiztos, mindenki tud, mindenki nyugodt, csak én vagyok az aki nem tud semmit, mert nem talált semmi biztosat az életben, és emiatt örök nyugtalan és frusztrált.
Most ennyi idősen (több mint 25 kevesebb mint harminc, tehát nem is tudom gratuláljak-e életem első megértésének!!): szóval ennyi idősen megvan az első alap. Hogy szeretem magam. Hogy szeressem magam - ez fontos!! És hogy lehettem ennyi ideig vak, erre a nagyon fontos dologra?? Nem értem, de már nem haragszom magamra, akkora az öröm, hogy végre megvan!
Sok sok sok kudarcom és fájdalmam alapvető oka az volt, hogy nem tudtam szeretni magam, így hiába dolgoztam keményebben, hiába voltam szorgalmasabb, vagy kitartóbb, bármi, az egyetlen amit kaphattam, az a kudarc volt. Mert nem azt kellett megtanulnom, hogy sikeres legyek, hanem azt kellett megtanulnom, hogy a legkülönbözőbb kínos és gáz és kudarccal teli szituációk után (higyjétek el bőven van mit mesélnem), szóval a lényeg, hogy mindezek után, ilyen múlttal én képes legyek még mindig szeretni magam, sőt. Elfogadni, hogy ez mind én vagyok, hogy én ilyen (is) vagyok. És ez nem baj, de nem is nem baj - csak maga a megállapítás nyersen és a tudatosítás, hogy ilyen vagyok. Látom már magam. Látok magamból annyit, amennyit jelenleg láthatok, az elején ez az élmény nagyon fájdalmas volt, mert az ember mindent megtesz, hogy elkerülje a fájdalmat!!! Tényleg mindent! Hazudunk magunknak, ferdítjük az igazságot, a saját esetünkre mindig találunk egy magyarázatot egy enyhítő körülményt....""megértjük" magunkat.....Innen kezdve még sok idő telik el addig, amíg először kiejtjük gondolatban a szánkon: Mekkora paraszt voltam.
Nagy élmény, egy új világ, ami az után várja az embert, hogy közel engedte magához a fájdalmat, merte megnézni magát abban a bizonyos tükörben. És nem látott szépeket. Milyen fura érzés, hogy nem is az vagyok, akit magamról képzeltem!! Jézus !! Csak elképzeltem magam valamilyennek!!! Egy képem volt magamról, semmi több. Mikor mondtam vajon le arról, hogy azt figyeljem, aki VAGYOK? Épp abban a pillanatban / helyzetben? Nem figyeltem magam, nem voltam kíváncsi magamra egy jó ideig. Arra pazaroltam csak az energiát, hogy minél közelebb vigyem magam / a viselkedésem ahhoz, akit képzeltem a fejemben - hogy én vagyok.....Aszta!!!!!!!!!!!!!!
Úgyhogy új napok virradnak minden reggel azóta. Nem félek a fájdalomtól, mert megtisztít, mert a valóság közelében tart. Lev Tolsztoj azt mondja egyik írásában: Ez már annyira szörnyű, hogy biztosan nem lehet valóság! Nem létezhet igazából. És ezt amúgy át tudom érezni valahol, elvontan. Hogy ami itt körülöttem van, annak elég súlyos része csak illúzió. És a szenvedés, az biztos az !!! De valahogy most azt látom, hogy összefügg a megismeréssel. Szenvedésben a dolgok egyszerűbbek lesznek, az emberek is.
Mára ennyi.
